Sokat beszélek ezen a blogon arról, hogy milyennek kellene lennie napjaink valóban fenntartható házainak. Elsősorban persze kicsinek, átgondoltan kompaktnak, és bizony az is nagyon fontos lenne, hogy minél nagyobb arányban megújuló anyagokból készüljenek. Többször kifejtettem már a további fontosabb szempontokat is (most a teljesség igénye nélkül: önmérséklet a funkciókban, szelíd építészeti hozzáállás a telepítésnél, jó tájolás, megfelelő árnyékolás, az építés során a környezet minél teljesebb mértékű megkímélése).

Igazi jó példa ez a szobi Duna-partra tervezett ház a fenntarthatóságra, hiszen kompakt az alapterülete és kialakítása segít benne, hogy ne melegedjen fel nyáron (Építészet: Őrfi József Égigérő, látványterv: Skandivisual)

A fentiekre számos alkalommal hoztam fel saját házunkat példának, amely megmutatja azt is, hogy ezzel a hozzáállással bizony ár-érték arányban is a legjobban járunk bármilyen alternatívával szemben. Készítettem egy tervrendszert is, amely azonos belső maggal van szerkesztve, de egy-vagy kétszintes változat is készíthető belőle, mindkettő esetben megválaszthatva, hogy pontosan milyen funkciók kerüljenek bele.

Beszélni beszélek ugyan sokat erről, mégis ritka még a megrendelő, aki valóban ezzel a szellemiséggel érkezik a projektbe és nem green washing-ra vágyik, hanem valóban fenntartható házat szeretne. A szobi Duna-parton azonban épül már egy ház, ami szintén megfelel a fenti szempontoknak. Bruttó (!) alapterülete mindössze 77 négyzetméter, mégis van benne konyha-nappali, két félszoba, fürdő, wc, kamra és ráadásként egy közel 30 négyzetméteres alvógaléria, amihez rendes lépcső vezet fel. A tiny house-okhoz képest a funkciók kompromisszummentesek, mondhatjuk, hogy teljesértékűek. Mindehhez hozzávehetjük, hogy fedett előtető alatt érkezünk meg az épület közepén található kényelmes előszobához, és akkor még nem beszéltünk a hatalmas, közvetlenül a Dunára néző panorámateraszról.

Ebből a nézetből érzékelhetőek a valós méretek (Építészet: Őrfi József Égigérő, látványterv: Skandivisual)

Az épület konzolosan kinyúló tetővel és árnyékolóként kialakított oromfallal reagál a nyári napterhelésre, így a panoráma irányába két szint magasan megnyitott üvegfalat nem éri közvetlen sugárzás, a tetőig megnyitott belső teret mégis nagyvonalúvá teszi. A falakban, tetőkben már az év elejétől érvényes, szigorú energetikai előírásoknak megfelelő vastagságú hőszigetelés van, a nyílászárók természetesen háromrétegűek, szintén fokozott hőszigetelő képességűek.

Nem szoktam tervrajzot megosztani, de ez érdekes lehet, mert kicsi alapterületen is megmutatja, hogy lehet játékosan többet kihozni egy házból (Építészet: Őrfi József Égigérő)

A nagy kiülésű eresz és az árnyékolóval ellátott oromfal segít a napterhelés elleni védelemben (Építészet: Őrfi József Égigérő, látványterv: Skandivisual)

Az utcára merőleges, egyszerű nyeregtető alá rendezett, mégis elég összetett alaprajzú kis épület telepítésével és tömegével reagál a szobi építési hagyományokra, mégis kortárs módon összetett szerkesztésű. Nagy erénye, hogy bár funkcióban sokat ad, az átgondolt kialakításnak és kompakt méreteinek köszönhetően a fenntartási költségei igen kedvezően fognak alakulni. Számomra fontos kis projekt ez abból a szempontból is, hogy a fenti szemlélet mellett elkötelezett kivitelező készíti, odafigyelve a részletekre és nem kispórolva az anyagokat, ahogy manapság azért gyakran előfordul. A velük való együttműködésünkben ez már a második bemutatható közös munka, az elsőről már korábban írtam (nemsokára megjelenik egy neves építészeti magazinban is, ezt követően itt is be fogom mutatni még egyszer részletesebben).

Az épülő szobi ház (Építészet: Őrfi József Égigérő, megrendelő-kivitelező: GreenCabin Natural Houses, saját fotó)

írtam még év végén, hogy nemsokára egy menő helyről fogok jelentkezni, és azt is, hogy mostantól már nem egyedül fogom folytatni a munkát – köszönhetően építész doktorandusz kolléganőmnek, aki ősszel azzal keresett meg, hogy nálam szeretne dolgozni. Mivel szakterülete éppen a tradicionális népi építészeten alapuló hiteles kortárs építészet, megtisztelő ajánlatára nem mondhattam nemet, hiszen nagy elismerést kaptam tőle ezzel, ráadásul első pillanattól biztatónak indult az együttműködésünk is. Nyilván haza se vihettem az étkezőasztalhoz, ahol addig dolgoztam és publikálva vannak már komolyabb referenciáim is, elérkezettnek láttam tehát az időt az iroda alapításhoz.

A kiállításon bemutatott legrégebbi munkám volt ez a még Makovecz-tanítványként tervezett, vándoriskolai pályázaton győztes ravatalozó kápolna terv, amit utána fel is építettünk 2007-ben. Koporsóforma az épület, felette a toronyban lélekharang, ami felett éppen elröppen egy galambmadár. A narratív szemléletű épület a feltámadásról szól (Fotó: Papp Dávid Béla)

Az év első hónapjai lassú építkezéssel teltek, a Batthyány tér közelében kivett irodalakás átalakításával és berendezésével. Terveim között szerepelt egy kis kiállítás is, ami az elmúlt húsz évem építészmunkáinak javát bemutatja az új irodában. A megnyitóra meghívtam életemből azokat az emberileg és szakmailag pozitív szereplőket, akiktől munkámhoz eddig is pozitív hozzáállást és támogatást kaptam. Tervem egyszerű volt: ők hozzák magukkal ezeket a támogató energiákat és ezzel indítjuk útjára az új irodát és a közös munkát.

A szelestei arborétumban áll ez a kútházból készített kis kápolna. Az átalakítást 2009-ben terveztem, még az évben fel is építettük (Fotó: Muray Gábor)

Jó munkához idő kell, szokták mondani, ezért hónapokat hagytam a fent leírt felkészülésre. Ahogy az lenni szokott, az utolsó hét mégis igen nagy fordulatszámon telt, és éppen a vendégek érkezésével egyidejűleg került helyére az utolsó részlet is egy elnyúló finis után. Én teljesen el voltam készülve az erőmmel, fizikai és mentális értelemben is, de hát ekkor indult a végül 12 órásra nyúló parti, ami nagyon sok örömöt és szeretetet hozott számomra – kivételesen minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, sőt még annál is jobban.

Gyimesfelsőlok-Görbepatakán, szó szerint a világ végén áll ez a kis kápolna, aminek gyimesi minta az alaprajza, szerkezete pedig a régi csángó házakat idézi. 2011-ben terveztem, helyi ácsok építették fel (Fotó: Tankó Béla)

Az iroda a harmadik, legfelső emeleten van a Várhegy lábánál futó utcában – Égigérő iroda ugyebár – remek kilátással a sarkon lévő játszótérre, gyermekkorom ikonikus helyszínére. Nem véletlenül vettem ki pont ezt a lakást, a Vízivároshoz és azon belül is ehhez a környékhez a mai napig erősen kötődöm. A magaslati pozíció azonban nem társul lifttel, így egykori tanáromhoz fűződött az a rendkívüli teljesítmény, hogy várható műtétje és egészségi állapota ellenére is vállalta a vendégséget, legyőzte a három szintet, komoly meghatódást okozva ezzel. Ezúton is köszönöm neki ezt az élményt és a jóízűen megosztott anekdotákat is!

Házunkat ennek a blognak az olvasói biztosan ismerik. 2014 -s 2017 között épült, saját kezem munkája, Az épület 2017-ben több díjat is nyert (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Köszönöm egykori mesteremnek is, hogy vállalta a megnyitót, jókívánságaival és pár mondattal teljessé tette számomra ezt a pillanatot. Egyetértettem a gondolataival, miszerint minden építész számára meghatározó a pillanat, amikor saját irodával folytathatja a tevékenységét – felelősségteljes, de egyben inspiráló pillanat is ez.

2018-ban rajzoltam ezt a kis kompakt házat, mindössze 65 m2 az alapterülete. A panorámára néző nagy terasz a zenész házaspár számára lehetőséget nyújt házi koncertek tartására is (saját fotó)

Nagyon köszönöm kolléganőmnek is a pazar vendéglátást, amivel készült: a felszolgált, többségében a székelyudvarhelyi piacon beszerzett és ízléssel összeállított ételek mindenkinek elnyerték a tetszését. A társaságban megvolt az összhang egyénként, nagy öröm volt látni ahogy könnyen átjárást találtak egymáshoz. Egy-két szakmai dicséretet is kaptam, pont a legmegfelelőbb helyekről, amiknek nagyon örültem. Fotóművész és látványtervező barátaim is eljöttek, akiknek köszönhettem a bemutatott anyagok többségét. Legkedvesebb ügyfeleim, fontos barátaim is ott voltak, összességében nagyon kereknek éltem meg a pillanatot és nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy el tudott jönni.

Gyerekház a cseresznyefán. 2018-ban készült házunk kertjében, egy barátom segített nekem az építésben (saját fotó)

Persze volt egy keménymag is, akikkel utána még elmentünk szórakozni, így csak hajnalban kerültem haza, ezért kellett két nap amíg sikerült nagyjából visszatérni a rendes kerékvágásba, hogy ezt a blogot megírhassam. A kiállított anyagokat – 16 elkészült épület illetve épületterv, köztük kápolnák, családi házak, közösségi épületek és egy templom is – jelen bejegyzés keretében röviden bemutatom, szimbolikusan lezárva lezárva ezt az egyszemélyes alkotó korszakot. Az elkészült épületek közül jó pár nem került még publikálásra, a későbbiekben azonban szeretném ezt is pótolni.

Nagy alapterületű, erdőbe tervezett ház látványterve üvegezett nappali térrel 2019-ből (látványterv: Skandivisual)

Premontrei templom és rendház terve Gödöllőre. Öt építész kapott meghívást a részvételre 2020-ban, köztük én is. A rend tagjai végül más stílusú tervet választottak, így ez a terv nem valósul meg (látványterv: Skandivisual)

Spirituális központ rajza szintén 2020-ból, felső szinten a közösségi teremmel. A terv megvalósulásra vár (látványterv: Skandivisual)

Borpanzió és borbolt Dunaradványban, a Duna északi partján. A terv 2021-es, két év alatt épült fel (saját fotó)

Égigérő Házak. Típusterv-család, melynek közös a konyha-nappali magja. A képen egy földszintes és egy tetőtér beépítéses változat látható (látványterv: Skandivisual)

Családi ház és nyári konyha terve a Fertő-Hansági Nemzeti Park területén. A terv végül fiókban maradt az építőanyagárak emelkedése miatt (látványterv: Skandivisual)

Budakalász, családi ház. Terv: 2021, építés éve 2021-2023. (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Hétvégi házak a Dunakanyarban. Terv 2021, az építés szervezését én végeztem 2022-ben (fotó: Bujnovszky Tamás)

Építés közbeni fotó egy Őrségbe épülő házamról, amit szintén 2022-ben terveztem. Jelenleg átadás előtt áll (saját fotó)

Belül már az előttünk álló feladatokra figyelek, szerencsére vannak folyamatosan megkeresések és ezekből megbízások is. Az Égigérő Építész Műhely kapacitása pedig megsokszorozódott, mégis rugalmas maradt: mindenki megkeresését szívesen vesszük, aki nyitott a fenntartható szemléletre és értékeli az érzékenyebb, helyszínre is figyelő építészeti hozzáállást, a kulturális kontextus figyelembevételét és az ügyfélre szabott személyes hozzáállást - mindez reményeim szerint a jövőben is jellemezni fogja tevékenységünket.

Krizsán András, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke - korábbi mesterem a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájából - megnyitja az Égigérő Építész Műhelyt (fotó: Bujnovszky Tamás)

Legutóbbi bejegyzésemben a Pilisben elkészült három házat mutattam be, melyeket volt szerencsém tervezni (és a mai építészeti szakmagyakorlástól némileg eltérő módon többé-kevésbé építeni is). Azóta hallgattam, mert vártam, hogyan alakul egy, az Órségbe tervezett háztervem sorsa. Bár sok szál fut most egyszerre, erről szerettem volna leginkább beszámolni.

Legtöbb esetben ugyanis a lakóház tervezés úgy zajlik, hogy a megbízóktól kapott információk alapján megtervezem a házat, majd addig alakítjuk a tervet, amíg lelkesek nem lesznek. Utána bejelentjük és lehet építeni. Ennél az őrségi háznál azonban nem volt ennyire egyszerű a helyzet: az Őriszentpéter szomszédságában található település, Szalafő ugyanis örökségvédelemmel kiemelten érintett település, új épületet ide tervezni csak a vármegyei tervtanács előzetes hozzájárulásával lehet.

És bár a tervezésnél minden esetben igyekszem figyelni az adott helyszín építészeti hagyományaira is, majd erre szellemiségében hajazó, mégis kortárs házat rajzolni, sejthető volt, hogy az ehhez hasonló, nagyzolós megfogalmazások nem fogják a területért aggódó tervtanácsi zsűrit levenni a lábáról. Lehetett tudni, hogy a település hozzáállása a témán belül is híresen szigorú, igyekeznek már a helyi szabályozással elejét venni mindenféle "gyüttment" próbálkozásnak.

Azt gondolnánk, hogy egy védett településképű településen egységes az építészeti hagyomány, de a kalabukos boronaházak, lábas pajták, kástuk és kódisállásos-vakolathímes házak teljesen eltérő megjelenésűek voltak. Más funkciókat is láttak el, mint amiket egy mai család természetes módon igényel. A megépítésre javasolt terv tehát egyiket sem másolja, utalásokat azonban tartalmaz a régi előképekre (saját kép)

Szalafőre költöző Megbízóim azért kerestek meg erre a feladatra, mert azt gondolták, képes leszek áthidalni az elképzeléseik és a helyi elvárások közötti távolságot. Őszintén elmondták, hogy nem lesz egyszerű a folyamat és kérdezték, hogy vállalom-e. Igent mondtam, mert nagyon érdekelt, hogy mit fogok tanulni ebből a lehetőségből.

Teljesen más ugyanis rajzolni egy házikót a Pilisbe vagy az Őrségbe, ahogy nemrég egyik barátom is mondta nekem: oké, hogy rajzolok egy rám jellemző stílusú házat, de nem szabad, hogy minden legyen, hol fog állni. A téma persze erősen és régóta foglalkoztat engem - talán épp a helyhez kötés érdekel a legjobban - így nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a folyamat, ahol a helyi illetőségű, illetve országos szakmai szervezetektől delegált kollégákat kell meggyőzni arról, hogy milyen egy igazából Szalafőre való mai épület. A téma jelentőségét érzékelteti talán az is, hogy ezen a településen áll az őrségi épületeket őrző híres Pityerszeri Skanzen is.

Előre került az autóbeálló és a nyári konyha - ez a két funkció van a lakó épületszárnyra merőlegesen telepített, faburkolatos épülettömegben. A gyalog érkezőt tornác fogadja, ami bevezet a körben üvegezett előtérbe (saját kép)

A helyi szabályozásban elmerülve hamar szembesültem vele, hogy akik írták, semmit nem szerettek volna a véletlenre bízni. Az ide tervezett épület ilyen széles, ilyen magas, ilyen hosszú, a tető ekkora hajlásszögű, az alkalmazható egy-két homlokzati anyag színe ilyen meg ilyen. Bár kifejezetten szeretek kompakt házakat rajzolni, a megbízóimtól kapott tervezési programmal egybevetve a fentieket, hamar kiderült, hogy sehogyan nem lesz ez jó, a fenti számok között egy háromgyerekes család mai igényeit nehéz lesz kielégíteni.

Nem volt mit tenni azonban, megpróbáltam belegyömöszölni a szigorú keretek közé, amit lehetett. Bevallom, a kedvem elment a feladattól közben, mert a szabályozás csak nagyon kicsit engedett rajzolni, az igények pedig egyszerűen túl nagyok voltak ehhez: így került a tervtanács elé az első terv. A lehetőségeken belül maradva, arányaiban alacsony és hosszúkás épületegyüttes jött lére, amelynek a belső funkcionális elrendezése sem volt egészen tiszta. Nem volt jó érzés ilyen tervet prezentálni. A tervtanácson derült ki aztán, hogy a helyi szabályozásban előírt keretszámok éppen nem érvényesek, új szabályozás készül és addig ezeket már nem kell figyelembe venni.

A kevesebb néha több, szokták mondani, A telek belseje felé néző homlokzat egyszerű tagolásokat használ, ezzel sikerült a tervtanácsot is meggyőzni. A tetőtér is részben beépített, az oromfalak nyitható nyílászárókat kaptak, amelyek előtt az árnyékolást biztosítja a felszerelt lécstruktúra (saját kép)

Megbízóimmal a már hónapok óta tartó tervezési folyamat alatt bennünk gyűlő elképzeléseknek adott terepet a második terv, amivel – felszabadulva a kötöttségek alól – némiképp átestünk a ló túloldalára. Persze ezt akkor nem tudtuk, egyszerűen csak megrajzoltam nekik azt a házat, amit szerettek volna és beadtuk, lesz, ami lesz. A tervtanácson elismerték, hogy nem rossz ház, a funkcionalitásra koncentráló arányokat és az alkalmazott eszközöket azonban tájidegennek találták, így harmadszorra is neki lehetett futni a feladatnak, már komolyabb tapasztalatok birtokában.

Ekkor született meg az a ház, ami végül csak a negyedik tervtanácsi alkalommal ment át, igaz akkor már kikötés nélkül és egyhangúlag javasolták megépítésre. Előtte azonban még egyszer visszaküldték a tervet, hogy legyen lehetőség még jobban megérlelni. Pár válaszfal ekkor került a végleges helyére és a külső anyaghasználat is változott még kicsit, és ekkor lett csak meg az eredmény. Három a magyar igazság és egy a ráadás, szól a mondás, és valóban kell ebben legyen valami. 

Itt jól látszik a két épülettömeg, amiket az üvegezett előtér és egy kis fedett terasz választ el egymástól. A jobb oldali faburkolat síneken eltolható, úgy lehet autóval beállni. A nyári konyha a terasz felé nyitott, ide a nappaliból is ki lehet lépni. A homlokzaton a nyílások pozíciója tradicionálisnak mondható, a méretük azonban nagyobb, a tető alatt körbefutó fa ereszburkolattal egybe is ér. A tetőre kompromisszumként helyi bontott cserép kerül (saját kép)

Nagyon érdekes volt átélni ezt háromnegyed évre nyúló folyamatot, nem kevés munkaóra, véleménycsere és útkeresés volt benne. A tervtanácsi struktúra (és egy átgondolt helyi szabályozás) segíthet a szélsőségek elkerülésében - nekem összességében megnyugtatónak és hatékonynak bizonyult ez a keretrendszer. Odébb van még, hogy ez a ház elkészüljön - sok múlik majd a kiviteli terveken is, amelynek az elkészítése még szintén előttünk áll - de ez klasszikusan olyan épület, ami elkészülve és a helyén állva mutat igazán - már nagyon várom.

Csak eljött ez a nap is. Megjelent az újságban egymás utáni lapszámban a második pilisi házam is – illetve a miénkkel együtt a harmadik pilisi – így végre kerek lett ez az első, mégoly fontos portfólió-rész. A házak tervezése alatt ugyan még nem jelentkezett a gondolat, de elkészülésük után szembetűnő lett köztük egy sajátos viszony, a fekete-fehér és a natúr dizájnnal. Utóbbi persze a mi házunk, a nyersen hagyott fatelepi fa-homlokzatával, a fekete égetett faburkolatos ház Budakalászon áll, a fehér szilikát-vakolatos pedig a Dunakanyarban, hogy ezen belül hol pontosan, megállapodásunk szerint nem nevezzük meg.

A kalászi ház bejárati homlokzata (Fotó: Bujnovszky Tamás)

A mi házunk 2017-ben jelent meg, rögtön a legmenőbb hazai magazinban, akikkel azóta is jó és baráti viszonyt ápolunk, és hát azóta törekedtem is arra, hogy újra legyen majd olyan munkám, ami megüti a lap színvonalát. Hogy megütik-e, nem tudom, de tény, hogy nem ellenkeztek sokat a két új ház publikálásával kapcsolatban. Kedvesek voltak, helyet kaptam és figyelmet, amit a lehetőséggel együtt ezúton is nagyon és hálásan köszönök.

Fehér házak a tájban - a Dunakanyar-projekt egyszerre kortárs és tradicionális (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a két megjelenés nem a világegyetemnek, csak nekem volt fontos, nekem viszont annál inkább. Úgy voltam vele ugyanis anno, hogy nem akartam egyműves szerzőként bevonulni a világtörténelembe, hanem be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok újabb házakat is alkotni, olyanokat, amik méltóképp tudják a házunkkal megkezdett sort folytatni. És bár biztos vagyok benne, hogy nem a most év végére publikált két házam lesz pont a legfontosabb két munka az elkészült terveim között, mégis nagy becsben tartom őket.

A másik is a tájban van, egyszerű formákat használ - nem szeretne kiabálni (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Nagyon nehezen született meg ugyanis mind a kettő. A történetüket ezen a blogon már egyenként megírtam, így nem ismétlem magam, akit érdekel, itt a fekete, itt pedig a fehér ház története dióhéjban. Azt nem tudom, hogy a Pilis-Visegrádi-hegység-e ennyire nehéz szellemi terep, de tény, hogy nemcsak szakmai, de emberi helytállást is követelt tőlem ennek a két háznak a születése. Az pedig, hogy állnak, hogy is mondjam, elvileg arra utal, hogy értik, na. Ezért olyan fontosak ők nekem.

Ha a házat a víz felé folytattuk volna, mindenhonnan látszana a Dunakanyarból. Inkább oldalirányba folytattuk (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Volt egy személyes fogadalmam is, amit még 2016-ban tettem, hogy addig nem írok és nem szólalok meg szakmai kérdésekben, amíg nem leszek – legalább a saját szememben – teljes jogú építész. Írtam én ugyanis előtte igen sokat, volt egy másik blogom (az is Égigérő néven) és egy rovatom (Architéka néven) neves újságoknál, aztán mikor a pályázaton tagja lettem a Néprajzi Múzeum tervező csapatának, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én ezek után építészetről az addig megszokott hangnemben irkáljak.

A fekete ház átmeneti tere szervesen a ház része, de ugyanannyira a kertté is (Fotó: Bujnovszky Tamás)

A múzeumterv egy személyben a friss Prima Primissima Díjas Ferencz Marcell (ezúton is gratulálok!) építész alkotói érdeme volt, én a csapat tagjaként csak szavak és szövegek formájában tettem hozzá egy keveset a pályázati anyagunkhoz. Miután azonban a terv első helyen végzett a nemzetközi pályázaton, maga mögé utasítva neves nemzetközi sztárokat, nem akartam – pláne olyan pozícióból, ahol a siker nem az én érdemem – túlságosan sokat okoskodni.

Ebben a beltérben nagyon sok szellemi és fizikai munka van (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Az építészkritikusi szerepet a szituációra tekintettel korainak és visszásnak éreztem volna, maradtam tehát az építész tervezői munkánál. Előbb befejeztem a házunkat, majd miután az ismert lett, sorra rajzoltam az újabb és újabb házakat. Az évek alatt kerestek több szakmai médiumtól, hogy szeretnék, ha írnék náluk, aminek nagyon örültem ugyan, de sorra mindenkinek nemet mondtam azzal, hogy én most csendben vagyok, és addig dolgozok, amíg nem lesz belőlem tényleg építész.

Kedvelem ezt a képet, bár nem látszik rajta, hogy elöl még egy szinttel lejjebb csatlakozik a terepre a ház (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a két pilisi ház ilyenek miatt is fontos tehát nekem. Ők az első, bemutatható eredménye ennek a sok évre nyúló, egyszemélyes küzdelemnek, mert jobb szót sajnos nem tudok rá mondani. Ami a publikációkat illeti, tavasszal várható már a folytatás, egy őrségi és egy balatoni épülettel, közben pedig sorban születnek a további házak, amelyek közül pár előbb-utóbb szintén eljut majd idáig. 

Talán ez lett a legjobb kép erről a munkáról. A kis házban a kiszolgáló funkciók vannak, így hátrébb és lejjebb is került (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Mindez számomra most azt jelenti, hogy lezárult egy korszak az életemben, egy önként vállalt, hosszúra nyúlt felkészülési időszak. Most pedig kezdődik az a szakasz, amikor már nem egyedül fogok dolgozni és annyit elárulok, hogy nem is itthon, hanem egy igen menő helyről – de erről majd a következő bejegyzésben külön mesélek.

A másik ház konyha-kert kapcsolata eltolható üvegfalakkal (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a homlokzat három dimenziós kompozíciós játék sok részlettel - de privát játék, mert csak a kertből látszik (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Elöl inkább zárt, hátul inkább nyitott a fekete ház. Bár egyszerű a befoglaló forma, mégis sok minden történik rajta (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Az autóbeállóra mondhatjuk talán, hogy a mai csűr. Az ereszvonal alatt az egész projekten antimetrikus a szerkesztés, az eresz felett szimmetrikus (Fotó: Bujnovszky Tamás)

 2014-től 2017-ig saját munkával készült, Média Építészeti Díjas házunk azóta is az origó pont (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Nemrég ígértem, hogy hírt adok két további projektről, amelyek időközben közel kész állapotba kerültek és kifejezetten jó minőségben készültek el. Sosem tudhatom előre, melyik tervnek mi lesz a sorsa, megépül-e egyáltalán és ha igen, mi lesz belőle a végén. Emiatt különösen nagy öröm, amikor úgy készül el egy-egy ház, hogy szívesen meg is mutassam.

Az alábbi projekt is ezek közé tartozik, bár az én nézőpontomból nézve némiképp váratlanul, úgymond surranópályán érkezett meg a felvállalható és kész projektjeim közé. A fókusz egyszerűen nem ezen a házon volt nálam, sokkal inkább a saját menedzselésben a Dunakanyarba készült házon vagy éppen a budakalászin, amin mindig akadt megoldani való feladat – ha akartam, ha nem. Ezek végül elkészültek és nemsokára meg is jelennek a legrangosabb hazai építészeti magazinban, ami miatt mondhatom, hogy megérte, hiszen ez óriási boldogság lesz számomra.

Mindeközben tehát nem igazán figyeltem erre a siófoki házra, pedig több szempontból is megérdemli az odafordulást. Tavaly ősszel adtam csak le a terveket, most pedig már áll – ez önmagában megérdemli a figyelmet, hiszen egy éves átfutással, tervezéssel együtt manapság ritkán készül el – pláne jó minőségben – lakóház. Aki építkezett már, valószínűleg tudja miről beszélek, aki pedig nem, hát annak most mondom. Szóval friss volt még ez a dolog, én pedig hozzáedződtem már a nyűgös történetekhez, ezért is lepett meg valamelyest, hogy itt nem bukott ki semmilyen óriási probléma, nem kerestek állandóan, SOS problémamegoldást kérve és nem dőlt kardjába sem az építtető, sem a kivitelező, egyszerűen csak készen lett a ház.

Favázas, faburkolatos házikó, hosszában mindkét irányban az oldalfalakat folytatva, amelyek kihagynak helyet a kötelezően előírt építési helyen álló fáknak. Kivágás helyett a ház igazodik hozzájuk. A megnyújtott falakon lapostető fekszik, alatta a ház egyik végében a terasz, itt a másik végén pedig az autóbeálló (saját fotó)

A viszonylag hamar (azért az építtető tudom, hogy még sokkal-sokkal hamarabb szerette volna, de ez érthető) sikeres végeredményre vezető titok – már ha használhatjuk ezt a fellengzős definíciót – több tényező együttállásában rejlett. Ezek közül az egyik, hogy könnyűszerkezetes házat úgy tűnik, kevesebb stresszel jár megépíteni. A másik és talán a legfontosabb, hogy itt nem egy hatalmas házról van szó, éppen ellenkezőleg: mondhatjuk úgy is, hogy az ezen a blogon megjelenő üzenetek és szakmai hitvallások egyfajta sűrítménye lett ez a ház. Ezt kicsit bővebben kifejtve: egyszerre fenntartható, szelíd, környezettudatos, tehát mondható, hogy „Égigérő” ház.

(Mielőtt kifejteném mindezt, egy kitérő gondolat: egyszer rájöttem, hogy a sikeres termékek mögött gyakran egyfajta fordított kampány áll. Magyarul, a sikerük egyik titka, hogy a marketing során éppen az ellenkezőjét állítják a termékről, mint ami az igazság. Ha kicsi, akkor azt mondják rá, hogy nagy, ha savanyú, akkor meg azt, hogy édes: legékesebb példa erre talán éppen greenwashing jelenség. Konkrét példát nem fogok most említeni, de valami ilyesmi módon „Égigérő” számomra egy-egy olyan ház is, ami szemléletében éppen, hogy földközeli és nincsen elszállva.)

Mindkét oldalon hely van hagyva a fáknak, nem kötöttünk kompromisszumot ebben a kérdésben. A burkolat hangulatában, anyagában és színében is szépen illeszkedik hozzájuk (saját fotók)

A kis kitérő után visszatérve a házra: fenntartható, mert kompakt méretű, kihasználja a tereket, kerüli a felesleges funkciókat és könnyen megépíthető, szerkezete pedig 100 százalékban megújuló anyagot (fát) használ. Szelíd, ráadásul annyira, hogy a designt is éppen ez az üzenet adja: az építés helyszínén álló fákat kivágás helyett a terv megőrzi, megtartja. A szituáció itt nem modoros, és nem erőltetett, ugyanis egyszerűen egy építési jogszabály miatt kellett volna kivágni őket, mert kötelező volt odatenni a házat, ahol állnak (helyi szabályozás által meghatározott előkerti építési határvonal miatt). A ház a fákat szimbolikusan befogadja azzal, hogy a meghosszabbított oldalfal kis fülkékkel kikerüli őket. Maga a lakórész pedig eleve hátrébb lett húzva, így a fák környezetébe csak a hozzáépített, fedett-nyitott autóbeálló került, ami jogilag már a ház részének számít – így a telepítési vonalnak is megfeleltünk – de nem fűtött tér, így nem jelentett különösebb problémát sem a fák körüli speciális forma kialakítása. És hát környezet-tudatos is annyiban a ház, hogy ökológiai lábnyoma az alapterületnek köszönhetően kicsi, telepítésével és alapozásával pedig nem bolygattuk meg a környezetet – nem kis mértékben az alkalmazott talajcsavaroknak köszönhetően.

Az épületben lévő lakás hasznos területe mindössze 75 m2, ebből a földszint 62. A kis méretek ellenére van itt előtér, tágas konyha-nappali, hálószoba, fürdő és kamra, ezen felül még lent egy gépészeti tér és kerti tároló, illetve fent a vendégszoba és egy dolgozógaléria. Leegyszerűsítve fogalmazhatunk úgy is, hogy két és fél szoba plusz nappalis ház, fedett terasszal és autóbeállóval. Igen, utóbbiakat leszámítva mindez 75 négyzetméter, mégsem kompromisszum egyik tér sem. Ami elsőre annak tűnhet, például a teljesen kihasznált tetőtér, az inkább funkcionális többlet, a teljeskörű hasznosítás példája. A kisebb méret pedig nemcsak gyorsabb kivitelezést, de mondanom sem kell, alacsonyabb bekerülési költséget is jelentett egy hagyományos házhoz képest. A magam részéről nagyon örülök, hogy részt vehettem ebben a projektben, amiről azt hiszem a későbbiekben még több szó fog esni, mint előképe, prototípusa egy új építészeti gondolkodásmódnak.

Nehéz telefonnal jó fotókat készíteni, de talán látható, hogy a nappalitér elég tágas lesz, odafent pedig minden kis térrész hasznosul majd a tetősík alatt (saját fotó)

Nem mellesleg a könnyűszerkezetes házakat gyártó kivitelezővel is egymásra találtunk annyira, hogy időközben több közös futó projektünk is van már – a minket megkereső ügyfeleknek egymást kölcsönösen beajánlva. Ez nekem is jó érzés, mert saját tapasztalataim alapján nem érzem utamnak a kivitelezői szerepet, tervezőként jobban működök. Ennek a háznak a története pedig biztató a jövőre nézve, remélhetőleg sok fog még épülni ezzel a szemlélettel, akár közös együttműködésben.

A szomszéd felől jobban lehet egyben látni, hogyan folytatódik az oldalfal a magastető alá rendezett lakótér két végén (saját fotó)

A publikációval és így a ház részletesebb megismerésével még várnunk kell az építtető kérésére, aki egyúttal az enteriőr megoldásokat is tervezi – ő azt szeretné, hogy csak akkor mutassuk be a házat, ha már minden kész, így most be kell érjük ennyivel. A magazintól mindenesetre már szóltak, hogy szeretnék bemutatni, így valószínű, hogy érdemes is lesz a megjelenésre várni, fotós barátomat ismerve, biztosan látványos lesz. Addig pedig adós vagyok még hasonló bemutatásával egy másik épületnek, a legutóbb mesélt két projekt megjelenése pedig már hamarosan várható, így nem maradunk téma nélkül itt az Égigérő Építész blogon: amint megjelennek, én is részletesen bemutatom őket.

Nagyon úgy tűnik, hogy valami beindul végre. Még csak nemrég voltunk befotózni a Dunakanyarban lévő projektet, most hétvégén pedig máris a következőt látogathattuk meg fotós barátommal. Persze ez még nem maga a fotózás volt, csak az előkészítő látogatás – de akkor is. Mindez azt jelenti, hogy egymás után két projektem bemutatása jöhet majd, ráadásul mindkettő a Pilisben van, ahogy a házunk is: így együtt már egész jó kis pilisi portfólió lesz ebből. A mostani helyszínen is két héten belül meglesz a fotózás, ezt követi majd az év hátralévő részére elosztva a megjelenésük egy neves építészeti magazinban.

Nem nagy ügy, gondolhatná bárki, régóta így van ez, hogy megjelennek házak az újságokban, így elérve az irántuk érdeklődő közönséget. Mégis számomra különös jelentősége lesz ennek a két publikációnak: a házunk után ezek ugyanis a következő, bemutatásra kerülő épületeim – az elmúlt, kemény munkával telt évek első, látható és kézzelfogható eredményeiként.

Kint is bent is - ennek a háznak az egyik legnagyobb trükkje a kerttel való különleges kapcsolata, ami megbízóm legfőbb kérése volt. A szuper konyha is őt dicséri, nemcsak kitalálta, de több részletet saját kezűleg el is készítettek belőle (saját fotó)

Aki türelmetlen, annak lassú muzsika műfaj az építészet. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy kapkodós típus, de ha tudom előre, hogy egyes projektekre mennyit kell majd várni, tuti elmegyek inkább zabhegyezőnek – az építészeti tervezéshez képest még annak is több a látszatja. :) Az adott gondolat, ami a tervezőasztalon megszületik, általában csak áldozatos, hosszúra nyúló évek után válik láthatóvá, legtöbbször ráadásul jobban vagy kevésbé, de mégiscsak töredékes formában. Az építési folyamat megpróbál mindenkit: építészt, kivitelezőt, de leginkább az építtetőt, aki egyszerűen csak lakni szeretett volna és esze ágában sem volt előtte, hogy ehhez közben hőssé kell válnia majd.

A mostani látogatásunk alanyául szolgáló, égetett faburkolatos ház tulajdonosai így jártak pedig, és nyilván kevésbé vigasztalja őket, hogy közben milyen nagyot nőttek a szememben. Pedig jól indult a dolog: házuk építésénél szimpatikus építőbrigád jelent meg, nagy létszámmal és nagy energiákkal. Ahogy azonban haladt előre az építés, egyre inkább látszott, hogy szükségük lesz a mérnöki jelenlétre, mert apróságnak tűnő eltérések úgy adódtak össze menet közben, hogy a tervben lévő, részletekbe menően kimódolt ház megjelenése menthetetlenül kezdett menni a levesbe. Nagyon úgy tűnt, a publikáció szempontjából újabb projektem megy veszendőbe, összefogva azonban az utolsó pillanatban sikerült megmentenünk a házat.

Elöl három szintes (szuterén, földszint, tetőtér), hátul csak egyszintes (itt van a légteres konyha és a terasz) a terepre ültetett kis ház (saját fotó)

Komoly kreatív erőket kellett akkor mozgósítani, hogy visszafordítható legyen egy-egy részlet és ezekből összeálljon újra a kezdetben kitalált ház. A kivitelezők dicséretére legyen mondva, belátták ők is, hogy kell a segítség és elkövettek mindent, hogy a hibákat kijavítsák – majd a javítás közben keletkezetteket úgyszintén... Véget nem érő történetnek tűnt az egész, most azonban mégis arról beszélgetünk, hogy a jövő héten, vagy utána héten legyen-e a fotózás, ami maga a csoda.

A végső siker kulcsa itt egyértelműen a tulajdonos páros kitartása és emberfeletti áldozathozatala volt. Képesek voltak ugyanis saját kezükbe venni a dolgokat és sorba tanultak bele az egyes építési fázisokba, mert az építés részletekbe menő befejezéséhez esetükben ez is elengedhetetlen volt. A ház körül – és persze leginkább ő körülöttük – közben egész komoly összefogás alakult ki, a családtagok, barátok, sőt az ács szomszéd kétkezi segítségével. Még a tervező építész – azaz jómagam – is megjelent egy alkalommal segíteni, igaz egy napnyi munkával nem sok szalmaszálat tettem keresztbe.

Nem tudtuk előre azt sem, hogy az égetésnél mi mindenre kell figyelni - sok helyen a kivitelezés óta többször lett újraégetve a külső felület, de a teljesen egységes megjelenést nagyon nehéz elérni. Egy alkalommal én magam is próbáltam segíteni nekik az utólagos javításban, de nem lett igazán jó az eredmény - ahol ők javítottak, sokkal szebbek a felületek, kiismerték már, hogy mire kell figyelni (saját fotó)

Ennél a projektnél egészen közel kerültünk megbízóimmal, míg végül baráti viszony szövődött köztünk. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mi voltunk családommal az első meghívott vendégek (na jó, nem egészen, mert a szomszéd itt is beelőzött minket). Nyilván a jó viszony kialakulásához jól jött az is, hogy a tervezői művezetéssel lépésről-lépésre segítettem nekik befejezni a házat – míg például a másik pilisi projektemnél az építéshez kapott építtetői bizalmon pont hogy csak őrölt a sok probléma, amit az építésnél meg kellett oldanunk.

Hátulról egészen nyitott a ház, a konyha és a kert közötti határokat feloldja az épülettömegbe komponált fedett terasz (saját fotó)

A két ház kicsit párban van tehát nálam – nemcsak a viszonylag közeli helyszín miatt, de a minden jó szándék ellenére valamelyest egymást kiegészítő történeteik miatt is. Az egyik fekete, a másik fehér, tehetjük még hozzá, de erről már tényleg a helyszínbe illesztés tehet, és nem én. Amíg pedig a megjelenésüket várjuk, itt a blogon ráadásul még további két munkámat mutathatom meg a következő hetekben, amik időközben végre szintén jól sikerültek – mondom én, hogy beindult valami.

Becsszó elrejtettünk a képen egy házat: az erdős háttér árnyékos részei közé teljesen belesimul az égetett faburkolatos ház (saját fotó)

Nem igazán jártam még a házunkon kívül olyan otthonos helyen, mint ezen a hétvégén. Ha elmegyünk pihenni a családdal valahova, nekem kiemelt jelentősége van az épített környezetnek, ebből a szempontból elég finnyás vagyok. Ne értsen félre senki, nem a pucc számít, sőt, éppen, hogy nem az. Sokkal inkább, hogy érezzem a helyen, ahol vagyunk, hogy valamikori létrehozója képes volt gondolkozni, környezetébe illően szépet, jót csinálni. Elvileg nincsen magasan a léc - ha ez az érzet megvan, nekem teljesen mindegy, hogy mekkora az épület vagy hogy hol van, mégis nagyon ritkán vagyok elégedett.

Teljesen más volt azonban a mostani hétvége. Bár épített környezetről szinte alig lehetett beszélni a korszerűsített, egykori Erdért faházban, a benne létrehozott szálláshely egyedi enteriőre, ezer millió figyelmessége, apró-cseprő kedvessége és adni akarása teljesen képes volt elterelni a figyelmemet erről. Eszembe jutott a régi mondás, hogy nincsen rossz ház, csak kevés és alacsony fa körülötte – itt azonban nem kívülről takarta a házat a buja növényzet, hanem belülről lényegítette át az alkotói figyelem, felülírva minden mást.

(lécekből készült térelválasztó, ck-lap pult és falburkolat, utóbbi festése Eszter saját keze munkája (Fotó: Sámson Réka Simples Studio)

Ezen a ponton kénytelen vagyok szólni, hogy a soraim közül kicsendülő óda Greenster néven futó feleségem munkájáról fog zengeni. Mentségemre legyen szólva, ezzel a blogbejegyzéssel saját rádöbbenésemet is akarom valahogy kiírni magamból, mert egyáltalán nem számítottam arra, ami ezen a hétvégén a csókakői kis szálláshelyen fogadott.

Párom elmúlt három évét kívülről (értsd: a család számára is) markánsan érzékelhető intenzitással kísérte végig ez a projekt. Lehetetlen pillanatban megszólaló telefonok, éjszakába nyúló beszélgetések a megrendelővel, végtelen internetes kutatások valami apróság után: én egyszeri építészként nem igazán tudtam mit kezdeni a dologgal, nem értettem, mire ez a felhajtás - mégis csak egy régi faházról van szó ugyebár.

Kívülről fekete svéd festést kapott, belülről pedig (kivételesen) a hőszigetelést - ezeknél a házaknál a bentre tett szigetelés is jó megoldás, mert falról tulajdonképpen nem beszélhetünk (Fotó: Sámson Réka Simples Studio)

Emlékszem, elvitt magával anno, hogy megnézzem a kis házat, kérdezték a véleményemet, mondtam is, hogy én biztosan elbontanám, mert műszaki szempontból itt nem igazán van miről beszélni. De ha mégis költeni akarnak rá, hát úgy tegyék, hogy a mögötte lévő épített kis kőfalas pincerészt a faház későbbi esetleges cseréje ne bántsa majd. Ha már ott voltam, rajzoltam egy skiccet (utálok csak egy skiccet rajzolni amúgy, de hát mit mondjon az ember a saját feleségének), hogy mit meg hogyan, aztán a magam részéről elfelejtettem az egészet.

Nem szeretem a házon belüli reklámot, gyakorlatilag teljesen hiteltelen a dolog, három szempontot azonban mégis szeretnék kiemelni, miért is volt olyan nagyszerű számomra ez az enteriőr. Az első, a tökéletes mértéktartás, a lehető legolcsóbb megoldások sorolása, ami már a házunknál is nagyon bevált nekünk, itt azonban megmutatta, hogy mindez maximális figyelemmel és odaadással párosulva egészen kimagasló esztétikát és végtelen lehetőséget rejt magában.

A fürdőben is ck-lap a falon, Eszter festésével. A padlón lévő, kidobott szőnyeget Ferenc Rita Nature in Home újította fel és készítette a leeső részekből az egyedi lámpát - hol kapunk manapság ilyen szintű figyelmet? (Fotó: Sámson Réka Simples Studio)

A másik, a mögötte lévő, fenntartható filozófiából fakadó hozzáállás, ami egyszerűen áthatott mindent. Mondanám, hogy egyszeri és megismételhetetlen sok kis bájos történet összessége, ami alkotja ezt a teret, de páromat ismerve ezt nem lehet kijelenteni, sőt valószínűleg (és remélhetőleg) még sokszor meg fogja ezt ismételni. Minden egyes darab külön kis sztori, és szinte semmi nem a pénzen múlt, nagyon tanulságos volt ezt a hatást újra megtapasztalni.

Nemcsak megunhatatlan DIY hozzáállás és mindenre kiterjedő újrahasznosítás jellemzi a projektet, bekerült több hazai tervezésű designbútor is, pl. a kötőelemek nélkül összerakható étkezőt a Fészek Részek tervezi és gyártja (Fotó: Sámson Réka Simples Studio)

A harmadik, a szakszerű téralakítás és az ezzel párosuló, teljesen váratlan részmegoldások között kialakuló megunhatatlan párbeszéd és az ebből fakadó izgalmas esztétika, ami számomra teljesen újszerű volt és nem győztem lubickolni benne.

A ráadás pedig személyes jellegű: valóban és szó szerint otthon éreztem magam, de ez már tényleg elválaszthatatlan a közöttünk lévő viszonytól. Pedig a Lámpás (ez a szálláshely fedőneve) más, mint a házunk, ami belőlem fakadóan sokkal szálkásabb, nyersebb, és hát sokkal kevésbé ad teret ennek az enteriőrből áradó, végtelenül kényeztető kedvességnek, amiben ezen a hétvégén részem volt. Párom bevallása szerint nagyszerű alkotótársra lelt megbízójában, akivel megtalálták a közös hangot és igazi barátnők is lettek – nagyon jó, hogy vannak még ilyen sztorik.

Ez a kis faház megmenekült a pusztulástól és részese lehetett valami sokkal többnek. Ha ember lenne, azt mondanám, elképesztő szerencséje volt (Fotó: Sámson Réka Simples Studio)

Két hónapja írtam utoljára, azóta szervezzük a Dunakanyar-projekt fotózását. Mindenképpen szerettem volna hírt adni róla, hogy végre itt és itt tartunk, készíteni pár telefonos fotót és leszervezni, hogy mikor legyen az építész életének végső soron legünnepibb pillanata, a fotózás. Az egyszerűnek tűnő találkozó aztán csak nem akart összejönni, kicsit hasonlóan, mint ahogy maga az építkezés is zajlott. Végül két hónap után tegnap tudtam megtenni, amit szerettem volna: körbejárni, megszemlélni az eredményt és elkészíteni pár képet róla. Aludtam rá egyet, hogy át tudjam értékelni, milyen élmény is volt.

Innen nézve nincs sok változás a tavaszi állapothoz képest, pedig mennyi minden történt azóta (saját fotó)

Számomra látszik az elkészült épületeken, hogy a finisben már nem vettem részt, nem volt jelen építész: történtek olyan kisebb beavatkozások, amelyeket most már el kell fogadnom, ez van. Az épületek közvetlen környéke viszont nagyjából rendezett állapotba került, ami nagyon nagy szó, ismerve az előzményeket, ahogy egyre csak húzódtak ezek a koncepciót illetően alapvetően fontos részek, mint amilyen például az eredetit közelítő, rendezett terepfelszín kialakítása is volt.

A rengeteg menet közbeni változtatás azonban, ami a folyamat során végig kísérte és jelentősen megnehezítette az építési projektet, most is éreztette még a hatását: értek ugyanis tegnap meglepetések annak ellenére, hogy építészként másfél évig kísértem az épületek születését, a tervezőasztaltól kezdve egészen a megvalósításig és elvileg minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megbízóim igényeit maximálisan ki tudjam elégíteni. Nem állítom, hogy mindez kudarc lenne – lehet, hogy az idő, a használat fogja megadni erre a választ, de az is lehet persze, hogy nem lesznek válaszok. Ezzel kapcsolatban arra keresem csak magamban a saját választ, hogyan tud az építészet megfelelni ilyen helyzetben, hiszen alapvető természete az állandó változtatással, mozgással szemben részben éppen maga az állandóság.

Közelebb menve már sokkal inkább késznek tűnik (saját fotó)

Elég statikus dolog ugyanis megtervezni és felépíteni valamit. Bár nagyon látványos a folyamat, ahogy a semmiből megszületik és megvalósul az elképzelés, a tervezést követően azonban lényegét tekintve mégsem ’változik’ meg, inkább csak egyre kiforrottabban veszi fel a végleges alakját. Ennél a munkámnál, bár jó szándékból fakadt, azt hiszem mégis hibának bizonyult annak a lehetőségnek a felajánlása, hogy ha szükséges, építés közben változtassunk majd egyes részleteken.

Volt bennem akkortájt a tervezés végén még egy kis belső bizonytalanság, szerettem volna ide nagyon jó házakat csinálni, ha már én építem meg őket. Úgy éreztem, hogy ez egy nagy lehetőség, és mivel abban hiszek, hogy minden feladatnak van egy optimális megoldása, amit "csak" meg kell keresni, ezt a tervezési, keresési folyamatot kitágítottam ezzel a felajánlással az építés egész időtartamára. Ennek során aztán megbízóimmal nagyon sok időt és figyelmet szenteltünk az egyes részleteknek, azzal a szándékkal, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen – és persze sok esetben kiborítva az építést végző, először végtelen türelműnek tűnő szakembereket.

Házikó, oldalt lapostetővel - nem a ház itt a lényeg, hanem a környezet, amibe került (saját fotó)

Némiképp tehát csalódásként ért, hogy történtek még olyan változások, amelyekre már nem számítottam, hiszen ez azt is jelenti számomra, hogy végső soron nem sikerült, amit szerettem volna. Nemcsak építésvezetőként nem tudtam tehát végig vinni ezt a folyamatot, építészként is úgy érzem, hogy kevés lettem ide, mint vármegyei tűzoltóság a lángoló autószállító hajóra.

Közben azért számos tanulsággal sikerült lezárnom ezt az együttműködést. Ahogy korábban már írtam, tervezőként is megértettem, mennyire nehéz tud lenni egy ilyen építési folyamat, a számos részlet kompromisszummentes megvalósítása. Megértettem, hogy mennyire fontosak azok a szereplők, akik megvalósítják a tervező asztalon megszületett elképzelést. Sajnos nem most értettem meg, de újra át kellett élnem viszont azt is, hogy a végeredmény színvonalát illetően mennyire nagy a kockázata, ha menet közben az építész nézőpontjának kihagyásával születnek meg döntések.

Számos egyedi részletet terveztünk és építettünk be, ezek közül valószínűleg a főattrakció az eltolható üvegfalas terasz a panoráma felé (saját fotó)

Tervezőként még jobban megértettem a felelősséget is, amit maga a tervezési folyamat jelent: hiszen mégiscsak a rövid, párhónapos tervezés során kell eldőljön minden fontos részlet. Jobban látom már azt is, amit azért eddig is sejtettem: a mi házunk építése egyszeri és megismételhetetlen folyamat volt. Ott egy személyben lehettem a megbízó, a tervező és a kivitelező, így valóban volt lehetőség menet közben a változtatásokra – esetünkben éppen építés közben születtek meg fontos részdöntések, amelyek nélkül a házunk sikere erősen valószínűtlen lett volna.

Ennél a munkánál is ezt a folyamatot szerettem volna valahogy újra átélni, többek között ezért vállaltam a személyes részvételt az építés során. A nyitva hagyott lehetőség a változtatásokra itt azonban nem feltétlenül hozott érdemi változást – az én szakmai nézőpontomból legalábbis nem lett tőlük jobb a ház, mint a tervezést követően volt. Kétségkívül sokkal személyre szabottabb és a részleteket illetően kiforrottabb a végeredmény, de közben vesztek el olyan alapelemek is, amelyek hiányát most is érzem. Nehezebb volt az építés így mindenkinek, mint egy tervet „egyszerűen” megvalósítani, a tegnap látott, számomra váratlan változtatások alapján pedig úgy tűnik, hogy az alapvetés is valamelyest téves volt, hiszen mégsem sikerült közösen megtalálni azt a végleges eredményt, amit kerestünk.

Nálunk is sokáig a garázs volt a maradék építőanyagok lerakóhelye - a fotózásra azonban valamit kezdeni kell majd vele (saját fotó)

Bár pesszimistának tűnhet az értékelésem, összességében egyáltalán nem dőlök a kardomba: ennek a folyamatnak biztosan így kellett történnie, mert mindenki jó szándékkal vett részt benne és mindent beletett, amit csak tudott, még többet is – ez igaz volt minden érintett szereplőre. A nehezen megszületett eredményt a nehézségek pedig csak felértékelik, éppen ettől válik fontossá minden egyes részlet, ami megvalósulhatott. Alig várom tehát a fotózást, nagyon kíváncsi vagyok, hogy fotós szemmel nézve mit is hoztunk létre.

Meglepetésemre megkeresést kaptam a Finn-Magyar Társaságtól: szeretnék a házunkat kiállítani Finnországban. A megkeresés szövegében indokként szerepelt, hogy „a jövőben a klímabarát épületállomány növekedése nem tud kizárólag új, energiahatékony épület állománnyal megvalósulni, fontos stratégiai szempont a meglévő épületek megőrzése és felújítása”. Meglátásuk szerint emiatt lehet jó példa a miénk, amit szeretnének bemutatni Finnországban a szélesebb közönségnek.

Persze nagyon megörültem és megírtam a kért kísérő szöveget, amiben összefoglaltam újra, hogy miért is építettünk, miért ilyen, miért ekkora, stb. Mikor a szöveggel készen lettem, hirtelen ötlettől vezérelve kigyűjtöttem a tanulságait. Ebből állt össze egy 15 pontból álló lista, amely mindegyikére példa ez a kis zsákutca végi házbővítés, ami iránt az érdeklődés évek múltával sem akar alábbhagyni. (Múlt héten adtam idén a második interjút a témában, eddig minden évben volt pár média-megjelenés.)

Fontos látni, hogy az érdeklődést egyszerűen a téma aktualitása adja, ez a ház egyszerűen jókor volt jó helyen és jó időben, ezen belül persze valóban hitelesen képviseli az értékeit. Meg kell emlékezni arról is, hogy sosem övezte volna ekkora figyelem ezt a házat Bujnovszky Tamás költői fotói nélkül, amelyeken sokkal szebben mutat, mint élőben (a valóságban nagyon szerény, simán elsétálnak mellette). Hálás a téma is, hiszen ki ne érezne közösséget egy olyan történettel, ahol a családfő azért épít két kézzel, mert nincsen pénze, és ahol a bővítésre egyszerűen azért van szükség, mert jönnek a gyerekek? És persze aminek a végén mesebeli fordulatként díjeső zúdul a házra, elnyerve a szakma és a közönség elismerését is :)

A bal oldali fehér rész a régi, a teraszos-faléces pedig az új. A rézsűt éppen hogy érinti a ház. A kép látószöge miatt az új rész sokkal nagyobbnak tűnik, mint a valóságban (Fotó: Bujnovszky Tamás)

A mostani finn-magyar megkeresés aktualitását az adja, hogy nem szórakozhatunk tovább az erőforrásainkkal. Nem lehet mindenkinek és mindenhova új lakóházat építeni, pláne nem nagy méretben, elfogyó, nehéz nyersanyagokból, komoly infrastruktúrát igénylő technológiákkal. Sokkal inkább lehet megoldás, ha megtanulunk mit kezdeni a meglévő adottságokkal, ha meglátjuk a megoldást a kötöttségek között is: magyarul tudunk mit kezdeni a meglévő épületállománnyal.

Nálunk is volt egy épület, ami a bővítés alapját adta. Hogy őszinte legyek, nagyon sokáig nézegettem, hogy mit kezdjek vele, mert sehogy sem akart összeállni a dolog. Végül egyszerűen „megnyújtottam” kétszeresére, amitől helyre álltak az arányai. A többi részletet a telken lévő adottságok inspirálták. Mivel nem akartam a fákat kivágni, kénytelen voltam alkalmazkodni hozzájuk. Nem volt pénzem túlzó megoldásokra, hát békén hagytam a lejtős terepet is, és egy pici (hat négyzetméteres) pincével oldottam meg a szintkülönbség áthidalását.

A fák miatt nem lehetett sávalap, ezért pontalapok készültek, melyek felett vasbeton gerenda fut, pontosan a terep felszínén. Így át tudtam hidalni az alapozást a gyökerek felett. A többi szerkezet fából készült, közötte hőszigeteléssel és eltérő homlokzati kialakításokkal. A szerkezet állítását négyen végeztük, a rétegrendeket és a külső-belső látszó felületeket egyedül alakítottam ki. Emiatt egyszerre sosem érkezett sok építőanyag, a szűk zsákutcánkban nem járt miattunk sem kamion, sem betonmixer.

Ezekről a tanulságokról kezdtem írni ezt a blogot, amikor a covid megjelenése megkerülhetetlenül ráirányította a figyelmet az eddigi építési gyakorlatok meghaladásának fontosságára. Miután a sok díjat megkaptuk, én is csak egyesével, hosszabb idő alatt jöttem rá, hogy ami nálunk történt, több szempontból érdekes lehet mások számára. Nézzük tehát ezt a 15 pontot!

A fenntartható lakóházépítés alapelvei a legkisebb ökológiai lábnyomért

1. Új építés kis léptékben, a meglévő építmények lehetőség szerinti megőrzése, átalakítása
2. Az adottságokat és kötöttségeket elfogadó, kreatív tervezés és design
3. Az eredeti terepfelszín és a meglévő növényzet megőrzése
4. Közelben kapható építőanyagok használata
5. Természetes anyaghasználatra törekvés és újrahasznosítás
6. Kicsi építési infrastruktúra, munkagépek helyett élőmunka előnyben részesítése
7. Könnyen megvalósítható szerkezetek nagy fesztávok nélkül
8. Könnyen beépíthető szerkezeti elemek és szelíd alapozás
9. Fokozott hőszigetelés
10. Ahol a településkép engedi, több szintes kialakítás
11. Az alapterület és az épület belső térfogatának maximális kihasználása
12. Kompakt fűtött terek, akár kényelmesebb méretű átmeneti terekkel
13. Ahol szükséges, kisméretű konzolos szerkezetek a hasznos alapterület bővítésére
14. Csapadékvíz helyszíni szikkasztása
15. Több generáció békés egymás mellett élése

Jóismerősöm ült a teraszunkon és beszélgettünk, amíg a gyerekek óriási amplitúdóval rohangáltak körbe a kertben. – Te vállalsz ilyet? – kérdezte, mikor arról beszéltem neki, mennyire szeretem azokat a tervezési feladatokat, amikor egy önmagában rossz házat meg lehet gyógyítani. – Nincsen olyan projekt, amit ne lehetne a jó irányba terelni abból az állapotból, amiben éppen van – magyaráztam neki. Van az a ház, amit nem lehet tökéletes állapotra hozni, de közelebb kerülni hozzá mindig lehet – tettem hozzá.

Pár nappal később feleségemmel értekeztünk a világ folyásról, ő pedig azt kérdezte tőlem, hogy milyen jellegű feladatokat szeretnék leginkább vállalni. – Mi az, amitől érzed ott belül azt a lelkesedést, ami hajtóerőt adhat?  Eltűnődtem, mi is lehetne az. Momentán elég fáradt vagyok, hogy őszinte legyek, nem volt egyszerű az elmúlt pár év. Komoly ügyfelek, komoly megrendelések, mindez némileg váratlanul és logikátlanul, olcsó kis házunk díjesője után. Ezalatt levegőt venni nem nagyon volt időm és mi tagadás, nem volt túl hálás sem ez az időszak. A komoly megrendelőnek az igényei is komolyak, és értelemszerűen nem annyira a szolgáltatóra, inkább a szolgáltatásra koncentrál. Ebben az egyoldalú, némiképp személytelen malomkerékben pedig fel lehet őrlődni, mert nem nagyon van miből töltekezni.

Saját házunk az egyik legékesebb példa, hogy nincs olyan kiindulási állapot, amit ne lehetne sikerre vinni. A régi rész önmagában nem volt sem szép, de még tetszetős ház sem, az új részekkel kiegészítve azonban az egységes, hosszú tető alatt megtalálta a saját szerepét. (a korábban sárga épületből lett a jobb oldali képen a fehér rész)

A kérdés kapcsán eszembe jutott a legutolsó munkám, a Vendvidékről. Régi, rossz állapotú, mégis megkapó ház, kedves, lelkes megrendelők. Normális igények, összhangban azzal, amit ott valóban ki lehet hozni. Félig újjáépítjük, félig bontjuk és újat építünk. Tervezés közben kábé úgy éreztem magam, mint az az ember, aki száz évvel ezelőtt gondolkozott ezen a házon. Nem akartam megváltoztatni rajta semmit, úgy éreztem, úgy lenne jó ez az épület, ahogy van, hát az új részeket is a régi karakteréhez igazítottam. – Hát, bármilyen meglepő, tulajdonképpen azt hiszem azt szeretem a legjobban, amikor meg lehet menteni egy házat – feleltem párom kérdésére némi tűnődés után.

Ez az egyik legkedvesebb projektem – lett volna, ha megépült volna. Hozzánk közeli utcában, esetlen kis nyaralóépület átalakítása lett volna a feladat. Megbízóm kérése egy új kerámiaműhely (ez lett a jobb oldali magastetős rész) és a meglévő épület felső szintjén egy önálló kis lakás (bal oldali faburkolatos rész) volt. A meglévő házból megtartottuk, amit lehetett: az alsó szint műszakilag jó állapotban volt és le is lett szigetelve. Erre került volna az új, könnyűszerkezetes tetőszint.

A beszélgetés apropóját egyéb ként az adta, hogy végéhez közeledik eddigi legnagyobb vállalásunk (feleségem enteriőrstylistként is dolgozik, és ez közös munkánk volt) és a projekt jelen állapotában már nélkülünk is megy tovább a befejezés felé. Megbízóink a finist már bevállalták, ami nagy könnyebbséget jelent a több mint egy éves megfeszített munka után. Nemcsak a tervezést, de kivételesen az építés szervezését is elvállaltam ugyanis, amivel jócskán kikerültem a komfort zónámból és a végére elfogyott a szükséges energiám. A ház tehát – több korábbi munkámhoz hasonlóan – abban a fázisban van, amikor már csak olyan apróságok hiányoznak, amelyek elengedhetetlenek egy publikációhoz. A labda azonban nem nálam van, így nem tehetek mást, várnom kell. Adja magát ilyenkor a kérdés, akkor most merre tovább?

A Bott borpanzió a többé-kevésbé kész munkáim közül kiemelkedik méretét és jelentőségét tekintve is. A régi nyaralóépületből hozzáépítéssel és a kontyolt tető átépítésével alakult ki a többszobás panzió, a Duna-part felőli oldalon vendéglátó térrel. Sajnos a parti támfal még nem készült el, ezért vártam eddig a publikációval, de ide jó példa így is.

A feleségemmel folytatott párbeszéd engem is meglepett, mert kollégáim többségéhez hasonlóan én is az alkotást, az építészettel együtt járó, minél nagyobb léptékű nyom hagyását részesítettem előnyben eddig, magyarul inkább vállaltam a teljesen új építésű munkát egy átépítéssel szemben. Valami változik azonban, nemcsak a világ megy más irányba, de ezek szerint bennem is kezdenek átalakulni az eddigi szempontok.

A régi házaknál tapasztalható kihívások persze sokkal inkább szólnak a műszaki korszerűsítésről, az elengedhetetlen hőszigetelésről, a nyílászáró cseréről, fűtés korszerűsítésről, rossz esetben utólagos vízszigetelésről. Ezek kötelező jellegű feladatok, azonban – pláne ha legalább kisléptékű bővítéssel is társulnak – mégis lehetőséget jelentenek a házak arculatának rendezésére is. Ez az a része a dolognak, ami meg szokott szólítani: hogy lehet kevés beavatkozással, kötöttségek között új minőséget létrehozni.

Ez a ház volt az első, ahol alkalmaztam azt a módszert, hogy egy önmagában sok részre tagolt, nem jó tömegű épületet egységes tető alá rendeztem, így érve el a rendezettebb megjelenést. Az eredeti mag sátortetős volt, később szükségmegoldásként ehhez ragasztottak egy részt, most ezt egészítettük ki. Nem lett teljesen kész a ház, az oldalsó homlokzatokról hiányzik a kőburkolat, ezért nem lett befotózva. 

Itt is sátortetős ház volt az alap, ehhez ragasztottunk egy új nappalit alatta vendégszobával és egy lépcső tornyot, aminek a tetejéről a Pilisre van kilátás. A ház régi villás környezetben áll. Sajnos nem teljesen terv szerint készült el, sok részlet hiányzik vagy máshogy valósult meg. A kép részletnek jót tesz a bokor, a takarásban lévő terasz ugyanis jelen állapotában nagyon eltér a ház stílusától.

A 90-es évek elejéről származik ez az épület, ami jelen állapotában, főleg az időközi átalakítások miatt nem igazán tetszetős. Itt kifejezetten azzal a kéréssel fordultak hozzám, hogy segítsek rendezni és időtállóbbá tenni a megjelenést. Ezt végül a messzire kinyúló rész utólagos alátámasztásával, klasszikus alapelemek és természetes burkolatok alkalmazásával próbáljuk elérni, az elképzelés jelenleg megvalósítás alatt van.

És végül egy részlet a szívem csücske projektből a Vendvidékről. A régi romos ház festményre kívánkozik – a statikusnak pedig főhet a feje a leromlott részek miatt – hát abban maradtunk megbízóimmal, hogy amit lehet megmentünk, az új panziórészt pedig a régi megjelenéshez igazítjuk. Van a tervnek látványosabb nézete is, de ez az épület később külön írást fog kapni, ezért nem lőném most le az összes poént. Jelenleg a tervezés zajlik, ha minden jól megy utána bele is vágnak az építésbe.