Csak eljött ez a nap is. Megjelent az újságban egymás utáni lapszámban a második pilisi házam is – illetve a miénkkel együtt a harmadik pilisi – így végre kerek lett ez az első, mégoly fontos portfólió-rész. A házak tervezése alatt ugyan még nem jelentkezett a gondolat, de elkészülésük után szembetűnő lett köztük egy sajátos viszony, a fekete-fehér és a natúr dizájnnal. Utóbbi persze a mi házunk, a nyersen hagyott fatelepi fa-homlokzatával, a fekete égetett faburkolatos ház Budakalászon áll, a fehér szilikát-vakolatos pedig a Dunakanyarban, hogy ezen belül hol pontosan, megállapodásunk szerint nem nevezzük meg.

A kalászi ház bejárati homlokzata (Fotó: Bujnovszky Tamás)

A mi házunk 2017-ben jelent meg, rögtön a legmenőbb hazai magazinban, akikkel azóta is jó és baráti viszonyt ápolunk, és hát azóta törekedtem is arra, hogy újra legyen majd olyan munkám, ami megüti a lap színvonalát. Hogy megütik-e, nem tudom, de tény, hogy nem ellenkeztek sokat a két új ház publikálásával kapcsolatban. Kedvesek voltak, helyet kaptam és figyelmet, amit a lehetőséggel együtt ezúton is nagyon és hálásan köszönök.

Fehér házak a tájban - a Dunakanyar-projekt egyszerre kortárs és tradicionális (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a két megjelenés nem a világegyetemnek, csak nekem volt fontos, nekem viszont annál inkább. Úgy voltam vele ugyanis anno, hogy nem akartam egyműves szerzőként bevonulni a világtörténelembe, hanem be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok újabb házakat is alkotni, olyanokat, amik méltóképp tudják a házunkkal megkezdett sort folytatni. És bár biztos vagyok benne, hogy nem a most év végére publikált két házam lesz pont a legfontosabb két munka az elkészült terveim között, mégis nagy becsben tartom őket.

A másik is a tájban van, egyszerű formákat használ - nem szeretne kiabálni (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Nagyon nehezen született meg ugyanis mind a kettő. A történetüket ezen a blogon már egyenként megírtam, így nem ismétlem magam, akit érdekel, itt a fekete, itt pedig a fehér ház története dióhéjban. Azt nem tudom, hogy a Pilis-Visegrádi-hegység-e ennyire nehéz szellemi terep, de tény, hogy nemcsak szakmai, de emberi helytállást is követelt tőlem ennek a két háznak a születése. Az pedig, hogy állnak, hogy is mondjam, elvileg arra utal, hogy értik, na. Ezért olyan fontosak ők nekem.

Ha a házat a víz felé folytattuk volna, mindenhonnan látszana a Dunakanyarból. Inkább oldalirányba folytattuk (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Volt egy személyes fogadalmam is, amit még 2016-ban tettem, hogy addig nem írok és nem szólalok meg szakmai kérdésekben, amíg nem leszek – legalább a saját szememben – teljes jogú építész. Írtam én ugyanis előtte igen sokat, volt egy másik blogom (az is Égigérő néven) és egy rovatom (Architéka néven) neves újságoknál, aztán mikor a pályázaton tagja lettem a Néprajzi Múzeum tervező csapatának, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én ezek után építészetről az addig megszokott hangnemben irkáljak.

A fekete ház átmeneti tere szervesen a ház része, de ugyanannyira a kertté is (Fotó: Bujnovszky Tamás)

A múzeumterv egy személyben a friss Prima Primissima Díjas Ferencz Marcell (ezúton is gratulálok!) építész alkotói érdeme volt, én a csapat tagjaként csak szavak és szövegek formájában tettem hozzá egy keveset a pályázati anyagunkhoz. Miután azonban a terv első helyen végzett a nemzetközi pályázaton, maga mögé utasítva neves nemzetközi sztárokat, nem akartam – pláne olyan pozícióból, ahol a siker nem az én érdemem – túlságosan sokat okoskodni.

Ebben a beltérben nagyon sok szellemi és fizikai munka van (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Az építészkritikusi szerepet a szituációra tekintettel korainak és visszásnak éreztem volna, maradtam tehát az építész tervezői munkánál. Előbb befejeztem a házunkat, majd miután az ismert lett, sorra rajzoltam az újabb és újabb házakat. Az évek alatt kerestek több szakmai médiumtól, hogy szeretnék, ha írnék náluk, aminek nagyon örültem ugyan, de sorra mindenkinek nemet mondtam azzal, hogy én most csendben vagyok, és addig dolgozok, amíg nem lesz belőlem tényleg építész.

Kedvelem ezt a képet, bár nem látszik rajta, hogy elöl még egy szinttel lejjebb csatlakozik a terepre a ház (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a két pilisi ház ilyenek miatt is fontos tehát nekem. Ők az első, bemutatható eredménye ennek a sok évre nyúló, egyszemélyes küzdelemnek, mert jobb szót sajnos nem tudok rá mondani. Ami a publikációkat illeti, tavasszal várható már a folytatás, egy őrségi és egy balatoni épülettel, közben pedig sorban születnek a további házak, amelyek közül pár előbb-utóbb szintén eljut majd idáig. 

Talán ez lett a legjobb kép erről a munkáról. A kis házban a kiszolgáló funkciók vannak, így hátrébb és lejjebb is került (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Mindez számomra most azt jelenti, hogy lezárult egy korszak az életemben, egy önként vállalt, hosszúra nyúlt felkészülési időszak. Most pedig kezdődik az a szakasz, amikor már nem egyedül fogok dolgozni és annyit elárulok, hogy nem is itthon, hanem egy igen menő helyről – de erről majd a következő bejegyzésben külön mesélek.

A másik ház konyha-kert kapcsolata eltolható üvegfalakkal (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Ez a homlokzat három dimenziós kompozíciós játék sok részlettel - de privát játék, mert csak a kertből látszik (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Elöl inkább zárt, hátul inkább nyitott a fekete ház. Bár egyszerű a befoglaló forma, mégis sok minden történik rajta (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Az autóbeállóra mondhatjuk talán, hogy a mai csűr. Az ereszvonal alatt az egész projekten antimetrikus a szerkesztés, az eresz felett szimmetrikus (Fotó: Bujnovszky Tamás)

 2014-től 2017-ig saját munkával készült, Média Építészeti Díjas házunk azóta is az origó pont (Fotó: Bujnovszky Tamás)