Két hónapja írtam utoljára, azóta szervezzük a Dunakanyar-projekt fotózását. Mindenképpen szerettem volna hírt adni róla, hogy végre itt és itt tartunk, készíteni pár telefonos fotót és leszervezni, hogy mikor legyen az építész életének végső soron legünnepibb pillanata, a fotózás. Az egyszerűnek tűnő találkozó aztán csak nem akart összejönni, kicsit hasonlóan, mint ahogy maga az építkezés is zajlott. Végül két hónap után tegnap tudtam megtenni, amit szerettem volna: körbejárni, megszemlélni az eredményt és elkészíteni pár képet róla. Aludtam rá egyet, hogy át tudjam értékelni, milyen élmény is volt.

Innen nézve nincs sok változás a tavaszi állapothoz képest, pedig mennyi minden történt azóta (saját fotó)

Számomra látszik az elkészült épületeken, hogy a finisben már nem vettem részt, nem volt jelen építész: történtek olyan kisebb beavatkozások, amelyeket most már el kell fogadnom, ez van. Az épületek közvetlen környéke viszont nagyjából rendezett állapotba került, ami nagyon nagy szó, ismerve az előzményeket, ahogy egyre csak húzódtak ezek a koncepciót illetően alapvetően fontos részek, mint amilyen például az eredetit közelítő, rendezett terepfelszín kialakítása is volt.

A rengeteg menet közbeni változtatás azonban, ami a folyamat során végig kísérte és jelentősen megnehezítette az építési projektet, most is éreztette még a hatását: értek ugyanis tegnap meglepetések annak ellenére, hogy építészként másfél évig kísértem az épületek születését, a tervezőasztaltól kezdve egészen a megvalósításig és elvileg minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megbízóim igényeit maximálisan ki tudjam elégíteni. Nem állítom, hogy mindez kudarc lenne – lehet, hogy az idő, a használat fogja megadni erre a választ, de az is lehet persze, hogy nem lesznek válaszok. Ezzel kapcsolatban arra keresem csak magamban a saját választ, hogyan tud az építészet megfelelni ilyen helyzetben, hiszen alapvető természete az állandó változtatással, mozgással szemben részben éppen maga az állandóság.

Közelebb menve már sokkal inkább késznek tűnik (saját fotó)

Elég statikus dolog ugyanis megtervezni és felépíteni valamit. Bár nagyon látványos a folyamat, ahogy a semmiből megszületik és megvalósul az elképzelés, a tervezést követően azonban lényegét tekintve mégsem ’változik’ meg, inkább csak egyre kiforrottabban veszi fel a végleges alakját. Ennél a munkámnál, bár jó szándékból fakadt, azt hiszem mégis hibának bizonyult annak a lehetőségnek a felajánlása, hogy ha szükséges, építés közben változtassunk majd egyes részleteken.

Volt bennem akkortájt a tervezés végén még egy kis belső bizonytalanság, szerettem volna ide nagyon jó házakat csinálni, ha már én építem meg őket. Úgy éreztem, hogy ez egy nagy lehetőség, és mivel abban hiszek, hogy minden feladatnak van egy optimális megoldása, amit "csak" meg kell keresni, ezt a tervezési, keresési folyamatot kitágítottam ezzel a felajánlással az építés egész időtartamára. Ennek során aztán megbízóimmal nagyon sok időt és figyelmet szenteltünk az egyes részleteknek, azzal a szándékkal, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen – és persze sok esetben kiborítva az építést végző, először végtelen türelműnek tűnő szakembereket.

Házikó, oldalt lapostetővel - nem a ház itt a lényeg, hanem a környezet, amibe került (saját fotó)

Némiképp tehát csalódásként ért, hogy történtek még olyan változások, amelyekre már nem számítottam, hiszen ez azt is jelenti számomra, hogy végső soron nem sikerült, amit szerettem volna. Nemcsak építésvezetőként nem tudtam tehát végig vinni ezt a folyamatot, építészként is úgy érzem, hogy kevés lettem ide, mint vármegyei tűzoltóság a lángoló autószállító hajóra.

Közben azért számos tanulsággal sikerült lezárnom ezt az együttműködést. Ahogy korábban már írtam, tervezőként is megértettem, mennyire nehéz tud lenni egy ilyen építési folyamat, a számos részlet kompromisszummentes megvalósítása. Megértettem, hogy mennyire fontosak azok a szereplők, akik megvalósítják a tervező asztalon megszületett elképzelést. Sajnos nem most értettem meg, de újra át kellett élnem viszont azt is, hogy a végeredmény színvonalát illetően mennyire nagy a kockázata, ha menet közben az építész nézőpontjának kihagyásával születnek meg döntések.

Számos egyedi részletet terveztünk és építettünk be, ezek közül valószínűleg a főattrakció az eltolható üvegfalas terasz a panoráma felé (saját fotó)

Tervezőként még jobban megértettem a felelősséget is, amit maga a tervezési folyamat jelent: hiszen mégiscsak a rövid, párhónapos tervezés során kell eldőljön minden fontos részlet. Jobban látom már azt is, amit azért eddig is sejtettem: a mi házunk építése egyszeri és megismételhetetlen folyamat volt. Ott egy személyben lehettem a megbízó, a tervező és a kivitelező, így valóban volt lehetőség menet közben a változtatásokra – esetünkben éppen építés közben születtek meg fontos részdöntések, amelyek nélkül a házunk sikere erősen valószínűtlen lett volna.

Ennél a munkánál is ezt a folyamatot szerettem volna valahogy újra átélni, többek között ezért vállaltam a személyes részvételt az építés során. A nyitva hagyott lehetőség a változtatásokra itt azonban nem feltétlenül hozott érdemi változást – az én szakmai nézőpontomból legalábbis nem lett tőlük jobb a ház, mint a tervezést követően volt. Kétségkívül sokkal személyre szabottabb és a részleteket illetően kiforrottabb a végeredmény, de közben vesztek el olyan alapelemek is, amelyek hiányát most is érzem. Nehezebb volt az építés így mindenkinek, mint egy tervet „egyszerűen” megvalósítani, a tegnap látott, számomra váratlan változtatások alapján pedig úgy tűnik, hogy az alapvetés is valamelyest téves volt, hiszen mégsem sikerült közösen megtalálni azt a végleges eredményt, amit kerestünk.

Nálunk is sokáig a garázs volt a maradék építőanyagok lerakóhelye - a fotózásra azonban valamit kezdeni kell majd vele (saját fotó)

Bár pesszimistának tűnhet az értékelésem, összességében egyáltalán nem dőlök a kardomba: ennek a folyamatnak biztosan így kellett történnie, mert mindenki jó szándékkal vett részt benne és mindent beletett, amit csak tudott, még többet is – ez igaz volt minden érintett szereplőre. A nehezen megszületett eredményt a nehézségek pedig csak felértékelik, éppen ettől válik fontossá minden egyes részlet, ami megvalósulhatott. Alig várom tehát a fotózást, nagyon kíváncsi vagyok, hogy fotós szemmel nézve mit is hoztunk létre.