Több mint egy év telt el, hogy egyszeri építésztervezőként építésvezetőnek álltam. Illetve, nem csak vezetnem, de szerveznem is kellett az építési folyamatot, miközben tervezőként végig kísértem, ellenőriztem is. Bár nagyon fáztam a dologtól, úgy éreztem, most az egyszer muszáj bevállalnom, hogy fel tudok-e építeni egy rendes házat. Jó, persze rendes kis ház a miénk is, de azért az nagyon más, mikor te tervezel, te is építesz és nincs senki, aki beleszóljon. A mi házunknál a nyomást inkább az erőforrások hiánya jelentette, de a türelem és a monotónia tűrés egyszer csak meghozta – nem várt és igen bőséges jutalmát.  

Házunk látszó felületei a saját kezem munkáját dicsérik (jó, a négy üveget üveges tette be) Igazából minden elnagyolt, rusztikus és pontatlan kicsit, de az összhatás talán ettől is jó és az egész az egyszerű anyagok miatt is végtelenül olcsó lett. Pedig egy építkezésnél lehetőség szerint mindig a legprecízebb, legigényesebb eredményre törekszünk (Fotó: Bujnovszky Tamás)

Most azonban más volt a helyzet. Remek helyszín, szimpatikus ügyfél, komoly projekt. Szép házat terveztem nekik, azaz rögtön kettőt is, ezért nagyon szerettem volna, hogy ez a terv végre rendben megvalósuljon. Az elmúlt években több, számomra fontos tervem is félrement a megvalósítás során, vagy eleve meg sem épült. Az idő csak telt, én pedig évek beletett munkája után ott álltam még mindig azzal, hogy a saját házunk az egyetlen értelmezhető referenciám építészként.

Ez a számítógépes modellje az egyik épületnek, amin dolgozunk. A valós változásokat lekövetem a modellben is, illetve itt nézzük meg először a felmerült ötleteket. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, mégis nehéz élőben megvalósítani (saját kép)

Ez esetben tehát nem dönthettem másként. Úgy ítéltem meg, hogy itt és most adott minden a kompromisszum-mentes megvalósuláshoz. Ügyfeleimnek felajánlottam tehát, hogy ha szeretnék, segítek nekik felépíteni ezt a két házat. – Ha nem akartok, nem kell aggódnotok semmin, én leveszem a vállatokról ezt a feladatot – így szólt az ajánlat, amit végül elfogadtak. Megállapodtunk, hogy a következő egy évben segítek a kivitelezőkel megállapodni, időben megszervezem az építési folyamatot, tervezőként pedig összefogom, hogy valóban az valósuljon meg, amit szeretnénk. Rajta leszek, hogy egy év alatt készen is legyünk, ha pedig tovább tart, akkor megállapodunk a folytatásról. Bár izgultam, de bíztam benne, hogy az évek alatt alakuló kapcsolataimmal, autodidakta építési tapasztalatommal, sok energiával és jószándékkal sikerülni fog végre egy igazán jó referenciához jutni.

Ez a kép már a kész-közeli épület részletét mutatja a környezettel (az előző képen szemből nézve a bal oldali lapostető). (Saját kép)

Mindezt úgy képzeltem, hogy majd átlagban hetente kétszer kijárok az építésre, annak elégnek kell lennie, hogy minden rendben menjen. Nagyon jó embereket sikerült meghívni az építkezésre, csupa olyan szakembert, akik értik a dolgukat és nemhogy nekem kell majd őket számonkérnem, de én fogok tőlük sokat tanulni. Ment is a dolog sokáig: szépen sorban, és kimondottan jó minőségben elkészültek az alapok, a falak és a födémek. A födémbe bekerült a fűtés-hűtés, szellőztetés rendszere, a beépített világítások aljzatai – ez elhúzódó és összetett folyamat volt, de némi csúszás árán csak összeállt a dolog.

Az ácsok nagy lendülettel vetették bele magukat a feladatba.  A kőművesmunka megfontoltságot igényel és sok mindent ki kell várni hozzá, ezzel szemben az ácsmunka igazán látványos volt, egy-két hét alatt állt a két tető. A házakat úgy terveztem meg, hogy monolit betonszerkezetek, téglafalak és favázas szerkezetek, nyitható és fix üvegezések is kerültek bele – ha festőművész lennék, mondhatnánk, hogy vegyes lett a technika.

Bár rumli van a képen, ezt az állapotot nagyon szerettem (saját kép)

Miután elkészültek a favázas- és közben a tégla válaszfalak is, a padlóban futó gépészeti és elektromos vezetékezés és a padlófűtés miatt a födémhez hasonló, elhúzódó és összetett feladat lett a padlórétegrend kialakítása is. Mikor végre készen volt, hamar elkészültek az üvegezést fogadó faszerkezetek, bekerültek a beton mellé a fafödémek – mondom, hogy vegyes technika – és hosszas szervezés és a véltnél kicsit több várakozás után igazán ünnepi pont lett a szerkezetépítési i-n a fix üvegtáblák és a felülvilágítók bedaruzása.

Ahogy bekerültek az üvegtáblák, a bádogosok már szegték is el (saját kép)

Ha ennyit vállaltam volna, és utána kicsit több szerencsénk van, mindenki elégedett lehetett volna, de itt kezdődött az a fázis, ami a mai napig tart, igazi never ending saga-ként borzolva minden résztvevő idegeit: amíg a szerkezetből valóban kész épület lesz. Nem hirtelen felismerés volt ez, hogy úristen, mit vállaltam, igazából sokáig nem fogtam gyanút. Jó, igen, készen van végre ez is, az is, kint is, bent is, bekerültek a nyílászárók is, csak fogy a feladat. De közben hétről-hétre húzódik a kartonozás, és az előre átlátás hiánya miatt mindig becsúszik egy-egy soron kívüli és tényleg SOS feladat. Az ég persze közben leszakad, és ha már úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, hetekig el sem áll, elég udvariatlanul nem megvárva a lapostető-rétegrend vízszigeteléssel való lezárását, eláztatva a falakat, padlót, mindent.

A beázás hangulatát sajnos nem tudtuk letenni a folytatásban, talán emiatt is, minden egyre nyűgösebbé vált. Miközben szárítottuk a szerkezeteket, a korábban egymásra felfűzött feladatok sorra csúsztak meg, egyik tartotta fel a másikat. Az ügyfél türelme egyszer csak elfogyott, az építés pedig minden erőfeszítésem ellenére érzésre szinte leállt, pedig ekkor már hónapok óta naponta jártam ki, nem ment másként. Be kellett látni, hogy túl sokat bíztam rájuk, ezért jobb híján megpróbáltam átvenni az ács csapatra váró végtelen számú feladat közül párat, hogy legalább karácsonyra le legyen zárva a ház mindenhol és be tudjon végre indulni a rendes fűtés.

A kétkezi részvételem utólag visszanézve több szempontból sem bizonyult jó ötletnek – ezt egyszer egy külön posztban talán elmesélem – de a lezárás és a fűtés beindítása végül sikerült. Ünnepekre így kicsit megnyugodott mindenki, de az építést sokáig jellemző jó hangulat a végtelen számú feladat között csak nem tudott visszatérni. A korábbi együttműködések sem tudtak újévtől ugyanúgy folytatódni, a folyamat elején még tiszta szerepek felcserélődtek, átrendeződtek. A sok átélt izgalom és erőfeszítés közben azonban sikerült megértenem, hogy valóban nem könnyű feladat egy egyedi megoldásokat használó és sok részletre tagolt épület megépítése – valószínűleg nem véletlenül ment félre korábban több tervezett házam is.

Innen már mi baj lehet, van fal, födém, nyílászáró is - nyilván sokan tudják, csak én nem sejtettem, hogy innen jön a neheze (saját kép)

A beázásunk végül jóval kisebb csúszást okozott, mint szervezésbeli hiányosságaim és a többfelé is elígérkezett vállalkozók időbeli összehangolása, de talán még több időnket veszi igénybe a betervezett számtalan egyedi részlet megvalósítása. Én építészként, feleségem enteriőr-stylistként vesz részt a folyamatban, alkotóként pedig mindketten hiszünk benne, hogy a valóban jó megoldásokat nem lehet erőltetni, meg kell érniük. Nem igazán láttam előre, hogy ez a tervezői ambíció és az építés természete nem teljesen kompatibilis egymással: a menedzsmentet kifejezetten azért is vállaltam el, hogy a tervnek és a részleteknek legyen lehetőségük megérniük, kihasználva a folyamatos és személyes alkotói jelenlétet. A lehető legjobb eredmény érdekében még építés közben is rengeteget egyeztettünk az ügyfeleinkkel és finomítottunk az elképzeléseken. A menet közbeni változtatások persze idővel egyre jobban elvették az építést végző szakemberek kedvét, türelmetlenkedni kezdett mindenki és mára valóban végtelennek tűnik a befejezés.

A beltérben azért már el lehet csípni nyugodt pillanatokat (saját kép)

Most tartunk azon a ponton, amikor elvileg már alig hiányzik valami, még sincs semmi látszatja bő egyévi munkánknak. Mindenki sokkal többet tett bele, mint amit szeretett és egyáltalán megtehetett volna, cserébe pedig még mindig nagy a zűrzavar, bárhová nézünk. Tudom, a megosztott képek alapján nem feltétlenül ez látszik, de higgyék el, nem volt egyszerű pár képet sem kiszedni a jelen állapotokból. Bár nincs még itt az ideje a tanulságok levonásának, annyi biztosan kijelenthető, hogy igazán nem egy hálás folyamat az építés – csak remélni tudjuk, hogy a kész eredmény legalább részben olyan lesz, amilyennek mind szeretnénk. De már csak pár hét van hátra… – igaz, ezt mondjuk hónapok óta.

A képen a faágak között elrejtettünk két házat is - folytatás majd egy következő bejegyzésben (saját kép)