Tavasz óta lehetett biztosra tudni, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai története véget ért. Évekig tartott a dolog, sokáig csak találgatni lehetett, mit is szeretne tulajdonképpen az egyetemért felelős egyházi vezetés. Meggyőződésem, hogy a döntéshozók részéről nem színjáték volt a hosszúra nyúlt folyamat, hanem valódi dilemma. A szeparált agglomerációs helyszín sajátos milliője ugyanis a magyar organikus iskola épületeivel együtt negyed évszázadig képes volt különleges és méltó otthont biztosítani az itt folyó bölcsész képzésnek.
A Stephaneum épülete építészeti alkotásként kiemelkedik a campus épületeinek sorából. Fotó: Timár Gábor
Piliscsabai lakosként, korábbi helyi főépítészként úgy gondolom, hogy félreeső pozíciója miatt az egyetem és a település között ennyi idő alatt nem igazán jöhetett létre valódi szinergia, bár többen felhozzák ezt az érvet a távozás egyik indokául. Én úgy látom, az intim helyszín csak hozzátett ahhoz a hangulathoz, amit az egyedi épületek sora és az egykori laktanya erdőszéli területe együtt hordozott magában. Sok mindent megírtak már arról, mi lehetett az egyetem távozásának valódi oka, nem szeretném ezeket ismételni, inkább csak egy további szempontot tennék most ehhez, amelyet máshol nem láttam említeni.
Ez a szempont pedig az építészeté. Nem a gondolattalan, sodródó építészeté, nem is az önként vállalt módon személytelen, kizárólag szolgáló jellegű építészeté, hanem azé az építészeté, ami mögött olyan szellemi alapvetés van, amellyel az építész meghatározhatja az általa formált épület későbbi hatását és működését is. Jómagam pályakezdő építészként, vándoriskolásként Makovecz Imre személyes tanítványa lehettem, az építészképzés előtt pedig teológiát tanultam, éppen a Pázmány Hittudományi Karán, Pesten. A katolikus képzés után érdekes élmény volt szembesülnöm a hazai organikus építésziskola eszmeiségét erősen meghatározó antropozófiával. A kezünkbe adott Steiner-könyvek világa nem igazán volt összeegyeztethető az általam korábban tanultakkal – itt két igen eltérő világértelmezésről van szó. Mindezt azért hozom csak ide, mert a pezsgő piliscsabai egyetemi életbe volt szerencsém belecsöppenni éppen az ezredforduló környékén, mikor családommal Piliscsabára költöztünk. Az ide járó diákok között itt voltak egykori legjobb ferences gimnazista barátaim is, így hamar befogadtak az itteni társaságba. Egyetemista életük, amelyre ráláthattam, nem volt rossz élet, de félig kívülről nézve hamar csökkent az intenzitás, és el is indult az a lassú agónia, ami végül, csaknem két évtized alatt az egyetem költözéséig vezetett.
Fotó: Timár Gábor
Ami miatt ezeket a sorokat írom, az a gondolat, ami jó ideje fészkelte be magát a fejembe, hogy a katolikus képzés távozásának köze lehet a makoveczi építészethez is. Hiszen nem egy szellemiség a kettő. Nem az egyetemi campus Makovecz-tanítványok által tervezett, a most tárgyalt szempontból semlegesnek nevezhető épületeire gondolok, hanem konkrétan a Stephaneum épületére, az egyetlen itteni épületre, amit személyesen Makovecz tervezett és aminek átadását nem sokkal követte az addig felívelő egyetemi élet lassú leépülésének kezdete.
A Stephaneum egymásra támasztott kupoláit Rudolf Steiner első Goetheaneumja ihlette. Fotó: Timár Gábor
Építészként azt szoktam mondani, minden alkotás végső lényegét alkotója eredeti szándéka határozza meg. Amikor a valódi hatást vizsgáljuk, nem az a kérdés, milyen stílust, milyen eszközt használt, vagy mennyire sikerült tökéletesen, amit az alkotó szeretett volna, hanem az, hogy mi volt az pontosan, amit szeretett volna. A Stephaneum épülete eredendően, szándék szerint nem elsősorban katolikus épületnek készülhetett, az alkotás során a Mester számára nem ez a szempont lehetett a meghatározó. A Stephaneum épületében ugyan nem csak steineri hatások vannak, sőt – Makovecz életműve és ezen belül ez az épület is messze túlmutat az antopozófián – de az épület alapvető részei, az antropomorf jellegű kompozíció, az épületben lévő mozdulat (Makovecz szerint emelkednek és nem dőlnek a kupolák), a két, goetheaneumi eredetű kupola használata és talán legfeltűnőbb elemként a nagyterem kiáltó emberfej formájú orgonája a katolikus világképtől eltérő gondolatokat képviselnek. Az egész együtt jelen formájában inkább antropozófus épületnek tekinthető. (A kompozíció gyújtópontjában éppen az orgona van, aminek hangtalanul is elkiáltott üzenetét visszhangként dobálja egymásnak a két, egymással szembefordított kupolatér. Az antropomorf, stilizált orgonát ebben a képgalériában érdemes ilyen szemmel megnézni.) Valószínűnek tartom tehát, hogy a fentebb említett dilemma végén a költözésről szóló egyházi döntésben közrejátszhatott az antropozófia és a katolikus hit világértelmezése közötti feszültség is. Ezt az építészeti hatást érdemes lesz mérlegelni a campus következő funkciójának meghatározása során is.
