A napokban cikkek jelentek meg meghatározó szakmai portálokon, melyek a Budai Várban felépült Villamos Teherelosztó Központ épület megtartása mellett érvelnek, az épület szakmai értékeire hivatkozva. Az épület valóban értékes, ennek ellenére valószínűleg mégis el fogják bontani, bármit mond is a szakma. Hogy lehet ez?
Aki nem tudná névről beazonosítani, hogy melyik épületről van szó, annak mondom, hogy a Bécsi kapu tér és a Kapisztrán tér között a Nándor utcában, vagy máshogy mondva, az Országos Levéltár épülete és egy korabeli lakóház között van ez az épület. Üveghomlokzatos, szürke modern ház, kissé "kilóg" a sorból, biztos emlékszik rá, aki arra sétált. Tervezője Virág Csaba volt, az ő nevéhez fűződnek az elhíresült Kálvin téri irodaházak is. Ezen a ponton gondolom, sok olvasó el is kattint, mert azt gondolja, hogy ja, ha Virág Csaba, akkor úgyis el kell bontani... Kétes értékű hírnév ez, egy kétségkívül tehetséges és nagy formátumú alkotótól. De hogy lehet valaki ilyen elutasított, ha tehetségét elismeri a szakma? A kérdést érdemes kicsit körüljárni, mert messzebbre vezető tanulsága van. Hosszú évek óta foglalkoztat az építészek és nem-építészek közötti párbeszéd, ez az épület pedig nagyon jó alap ehhez a témához.
A Budavári Országos Villamos Teherelosztó épülete a Nándor utcában. Fotó: Urbanista
Bár biztosan sokan felhorgadnak erre a kijelentésre, a villamos teherelosztó épületére kétségkívül igaz, hogy tehetséges munka, több szempontból is az. A keskeny, szűk telekre úgy tudott a tervező több ezer négyzetméter hasznos alapterületű, több szintes épületet rajzolni, hogy az léptékével képes volt igazodni a környező, régi lakóházakhoz, miközben sikeresen írta felül a fenti lakóházak és a szomszédos levéltári épület eltérő léptéke közötti ellentétet. A kötött keretek ellenére – tornyaival együtt – könnyed, játékos, a korszellemet tükröző a formavilág is. Mondható tehát, hogy a tervező rendelkezett azokkal a képességekkel, amelyeknek köszönhetően képes volt felszabadultan alkotni erős kötöttségek között is. Az épület egyes külső-belső részletei kiemelkedőek, mívesen kidolgozottak, teljesen érthető tehát, hogy az építészszakma hazai, véleményüknek hangot is adó képviselői és szervei a fentiek miatt értékként tekintenek az épületre.
A probléma nem is az épület funkcionális rendjével, tömegképzésével, vagy léptékbe illesztésével van, sokkal inkább a külső anyaghasználattal. Az üveghomlokzat a tervező szándéka szerint a környezetét tükrözi vissza, ezzel reagál rá – mondhatnánk tehát, hogy éppen nem semmibe veszi, hanem azonosulás helyett visszatükrözi, megismétli, kiemeli azt. Az eltérő anyaghasználatot ráadásul indokolja az épületnek a környezetétől eltérő, technikai funkciója is. Tehát nemcsak a tömegképzés és a lépték igazodik és reagál a környező beépítésre, hanem még az anyaghasználat is, nem? De. Reagál, kétségtelen, csak a helyszínen már nem az a gondolat jön át, hogy ez egy releváns reakció lenne. Eszmeileg ugyan erős és szép gondolat, de ami az utca embere számára érzékelhető ebből a rendkívül rideg hatású és elavult anyaghasználatú házból, az a kívülállás, a mindenáron másnak lenni szándéka. Annak az akarata, hogy az éppen aktuális jelen alkotásait mindenképp meg kell különböztetni a korábbiaktól, bármi áron. (Lásd Kálvin tér.) Ez az attitűd nagyon erősen jelen van – talán lassan mondható, hogy szorul vissza – az építész társadalomban. Manapság éppen egy paradigmaváltás tanúi vagyunk, amikor kezd felértékelődni az egyszerű, a szerény, az illeszkedő hozzáállás, ami az alkotói energiák számára egyébiránt éppen úgy szabad terepet kínál, mint a másik, ami mögött talán mondhatjuk, hogy némi, hogy is mondjam, öncélúság is van.
Tükröződik a levéltár épülete a homlokzaton. Fotó: Urbanista
Eszembe jut erről az épületről egy másik, szintén technikai feladatot ellátó épület, amit senkinek eszébe sem jutna elbontani. Volt szerencsém könyvet írni Ybl Miklósról a 2014-es bicentenáriumi évben. A Látóhatár Kiadó szervezésében Ybl még minden meglévő épületét végiglátogathattam akkor. 52 településen 113 művét néztem meg, majd írhattam róluk az impozáns könyvbe egy-egy rövid, bemutató jellegű leírást. A látogatások során, a helyszínen nézegetve az épületeit, nyílt rá a szemem, és alakult ki bennem a sejtés, hogy mi lehetett a titka Yblnek. Mi az, ami munkáit a mai napig elfogadottá és megkérdőjelezhetetlenné teszi, ráadásul egyszerre tekinti ezeket értéknek az építész szakma, miközben szépnek látja őket a szemlélő is. Nem ebben a posztban fogom ezt a titkot kifejteni, de magamnak úgy tisztáztam le akkor, hogy a kétségtelen tehetségen felül a helyes döntések képessége a kulcs... Ennek pedig része az is, ha pontosan látom, hogy a készülő mű hogyan és milyen helyet fog elfoglalni a már kialakult környezetben. Yblnél maradva: az Opera mellett a Hajós utca elején (7. és 9. szám) rögtön áll két további, pár évvel későbbi Ybl-ház. Észrevehetetlenek, egyben magától értetődőek. Nincsen rajtuk további kupola, vagy torony, egyszerűen csak a helyükön vannak, beálltak a sorba és kész. Ha úgy tervezzük a házakat, hogy azok ne csak a saját korukat képviseljék, de képesek legyenek egy nagyobb egész részévé válni, így időtállóak maradni – nemcsak szerkezeti, de eszmei értelemben is – akkor fent is fognak maradni, még ha közben társadalmi szinten komoly változások mennek is végbe.
A Duna-parti Várkert Kioszk épülete Ybl Miklóstól szintén technikai jellegű épület. Míg a fentebb bemutatott ház a villamos teherelosztásért felel, ennek gépházként az volt a feladata, hogy feljuttassa az ivóvizet a várba. Fotó: Ybl összes, Látóhatár Kiadó, Timár Sára
Hajós utca 9. Ha szemben állunk az Operával, akkor jobbra a harmadik ház. Fotó: Ybl összes, Látóhatár Kiadó, Timár Sára
Én nagyon bízom benne, hogy a fent említett paradigmaváltás hosszabb távon hatással lesz. Ami a villamos teherelosztót illeti, 2016-ban sikerült már egyszer ezt az épületet megmentenie a bontástól a szakmai kiállásnak, lehet, hogy ez most is sikerülni fog. Virág Csaba budavári épületét felújítva, aktualizálva meg lehet őrizni kuriózumként, hogy lássuk, hogyan alkottak a 70-es években, de az építészetnek nem önmagában és önmagáért van igazán értelme és jelentősége, az építészeti alkotásoknak állniuk kell az idő próbáját is.
